Belülről vagy kívülről tehetünk többet a valódi fenntarthatóságért?

Egy dilemma, amelyet minden fenntarthatósággal foglalkozó szakember ismer, aki “nem elég zöld” iparágban dolgozik: maradjak és belülről változtassak, vagy lépjek ki, és csináljak valami valóban fenntarthatót, így nemcsak a lelkiismeretemet tarthatom tisztán, hanem a hatásom is nagyobb lehet? Nem tudom, hogy van-e erre jó válasz. Azt tudom, hogy mindkét oldalt végigjártam, és hoztam egy döntést, amelyet én megfelelőnek véltem az adott helyzetben. Vendégszerzőnk, Tartó Levente írása arról, hogy vajon belülről vagy kívülről érhetünk el nagyobb hatást egy cég életében, hogyan viszonyul ez az egzisztenciális szorongásunkhoz és hogy milyen szempontok segíthetnek a döntésben.

2019-ben kezdtem el azt a humánökológia tanfolyamot, amely mai napig az egyik legnagyobb hatású esemény volt az életemre. Az az egy év, az ELTE humánökológia szakának akkori vezetője, Takács-Sánta András látásmódja, az ott megtanult összefüggések gyökeresen változtattak meg mindent, amit az addig eltelt 21 év munkavállalói létemben vallottam, követtem, ami motivált. Már a tanfolyam felénél tudtam, hogy az életem biztosan nem tud úgy folytatódni, mint eddig, de azt még nem tudtam, hogyan kezdjem a változást. Ennek a folyamatnak egy állomásán beszélgettem az általam nagyra becsült ökológiai közgazdásszal, Prof. Dr. Tóth Gergellyel, akivel volt szerencsém együtt dolgozni, hosszabb rádiós interjút készíteni, akinek a könyve a „Valóban felelős vállalat” minden cégvezető alapműve kellene, hogy legyen és aki azóta Keszthely polgármestere. Azt mondtam neki: „Gergő, én már egy ideje úgy dolgozom, hogy ez nehezen fér össze az értékrendemmel, azt hiszem nem fogom ezt sokáig bírni”. A válasz azonnal érkezett: „Levente,

ha mindenki így gondolkodna, akkor senki nem maradna ezeknél a cégeknél, aki a valódi változást eléri”.

A fenntarthatóság mint valódi prioritás

A vállalatoknál a fenntarthatóságot számos cél indíthatja el: a jogszabályoknak megfelelés, a belső késztetés, a munkavállalói vagy fogyasztói elvárás, a piaci verseny és még sorolhatnám. Ez alapvetően meghatározza azt, hogy miképp áll hozzá az adott cég ehhez a témához, azaz valóban be kívánják építeni a működésbe, vagy csak kipipálni akarnak egy feladatot. Ez természetesen kijelöli azt a keretet is, hogy az ebben résztvevő munkatársak miképp tudnak és fognak dolgozni, mik az elvárások feléjük, mi a mozgásterük, mik lehetnek a várható eredményeik.

Amely cégnél ez valódi prioritást kap és valódi változást indukál, ott a fenntarthatóságért elkötelezett munkatársak szerencsések, mert nem kell azzal szembesülniük, hogy a munkahelyük működése nem fér össze azzal, amit ökológiai, társadalmi szempontból fontosnak tartanak. Sajnos ez még mindig nem jellemző a cégek többségére, hiszen a legtöbb iparág hatékonyságra, növekedésre és költségcsökkentésre optimalizált: az erős fenntarthatóság (természet>társadalom>gazdaság) jellemzően nem a rendszer alapelve. Ezért ez a dilemma igen gyakori a fenntarthatóságért felelős munkavállaló számára: keressek valami más állást, amely révén közelebb kerülök az érdemi fenntarthatósághoz és ezzel megkímélem magam attól, hogy naponta szembesüljek a jelenlegi cégem fenntarthatósági eredménytelenségével vagy épp ellenkezőleg, sarkalljon ez inkább arra, hogy a tényleges változás motorja legyek a cégemnél, kerül amibe kerül, tartson ameddig tart?

Mivel tehát legtöbbször nem az a kérdés, hogy foglalkozik-e a cég a témával, hanem az, hogy mennyire komolyan, ezért a fenntarthatósági kolléga gyakran azzal szembesül, hogy a régi kollégák és vezetők mást értenek változáson, mint ő, és az ő feladata lesz áthidalni a szakadékot.

„Tenni vagy nem tenni, ez itt a kérdés”

Ezt a minden fenntarthatósági szakember számára ismerős dilemmát fogja boncolgatni a következő HSP Fenntarthatósági Afterwork is, mely „Tenni, vagy nem tenni, ez itt a kérdés” címmel a vállalati fenntarthatósági átállás eszközeit és akadályait veszi számba 2026. november 11-én 18:00 órától a Kluster Coworking közösségi tereiben. A házigazdák, Lévai Gábor és Kovács Gábor Dávid ezúttal Kerkai Anna Rebekával (Egis Gyógyszergyár) és Mihályfi Gergellyel (Magyar Telekom) vesézik ki a fenntarthatósági pályára tévedt és mellette elkötelezett szakemberek egzisztenciális alapvetéseit.

A minták, amelyeket sokan ismerünk

A fenntarthatósági szakemberek útja sokszor hasonlóképpen alakul. Közös bennük, hogy elvégeznek egy képzést, felmérik a helyzetet, azonosítják a legfontosabb problémákat, megírják az akciótervet, eltervezik a megvalósítást és közben szívvel-lélekkel hisznek benne. Majd ezt bemutatják a vezetőiknek, jobb esetben a felsővezetésnek, akik eldöntik a további sorsát. Az akciótervnek az esetek többségében azt kell bizonyítania, miért éri meg a cégnek. Ha nagy a kockázat, nincs megtérülés vagy kézzelfogható pénzügyi nyereség, a terv jó eséllyel nem kap prioritást. Nem azért, mert rossz, hanem mert a cég napi működése, a negyedéves számok elérése és a többi profitorientált feladat mindig előrébb való. A terv nagy része ott marad a fiókban, de mivel a témával valamit kell csinálni, ezért a többi kolléga és a külvilág felé a cégvezetés támogat néhány kezdeményezést, amelyek hatása csekély, de látványos. Ilyenkor az adott szakember ott marad a kérdéssel: akkor most mi az én szerepem itt, át tudom hidalni a szakadékot vagy sem, elő tudom idézni a változást vagy sem? Ez a pont sokunknál lehet fordulópont.

Gyakran nem egy nagy impulzus viszi el az embert, hanem az, hogy lassan kiderül: valójában csak asszisztál ahhoz, amit mások fenntarthatóságnak gondolnak.

Ha neked ez az utad, akkor itt a helyed

Van, aki ezeket a lépéseket fontos mérföldkőnek tekinti, nem látszattevékenységnek: kikerül a műanyag pohár, felkerül néhány napelem, elindulnak az ökoelőadások, folyamatos a szelektív gyűjtés. Ezek valódi, mérhető eredmények, és aki csinálja, jó szándékkal teszi. Az apró lépések sokszor az egyetlen járható út, hiszen a változás gyakran ijesztő, ellenállást szül, kontraproduktív lehet, miközben ami ma jelentéktelennek tűnik, az később alapja lehet valami nagyobbnak. Sokan vélik úgy, és dolgoznak ennek megfelelően, hogy ez a lépték a leginkább indokolt és kivitelezhető.

Én a saját utamon másképp éreztem: biztos voltam benne, hogy számomra ezek a lépések egyetlen cégnél sem bizonyulnak elégségesnek, mert úgy éreztem, hogy a mértékük nem arányos a problémával. Az én meggyőződésem az volt, hogy ha egy cég működésének alapja a növekedés és profit – ami a piacon általános –, akkor a pohárcsere, a napelem, a szelektív gyűjtés nem változtat azon, hogy mit termel a cég és milyen áron, ellenben a veszélye az, hogy az apró lépések kiváltják a nagyobb lépés szükségét: a cég ESG-jelentésében szépen mutat, én szakemberként megnyugszom, a rendszer pedig megy tovább ugyanúgy.

A kérdés ilyenkor tehát nem csak az, hogy a lépés elég nagy-e a világ számára, hanem valójában az, hogy elég-e neked, és hogy közben őszinte vagy-e magadhoz arról, mit jelentenek ezek a lépések a további változáshoz. Ha az apró eredmények energiát adnak, ha hiszel abban, hogy ezek megalapozzák a valódi változást, ha szerinted ezek egy nagyobb terv első fázisát jelentik, egy kaput ahhoz, hogy az üzletmenetben, termékstruktúrában, beszerzésben és a vállalati alapműködés többi aspektusában is érdemi változást idézz elő, akkor a maradás jó döntés.

Kívül tágasabb, de ahhoz ki kell menni

Nem létezik tökéletes pillanat, amikor az ember biztosan tudja, hogy ideje továbblépni. Vannak viszont jelek, amelyekre érdemes rendszeresen ránézni, mielőtt a fásultság vagy mások döntenek helyettünk, és amint ezeket tapasztaljuk, érdemes megfontolni a távozást:

• ha azt látjuk, hogy a fenntarthatóság előmozdításával kapcsolatos terveink rendre prioritás nélkül maradnak, és nincs jele, hogy ez változna,
• ha az értékütközések mindennapossá válnak,
• ha a belső küzdelem több energiát visz el, mint amennyit a változás hoz,
• ha azt érezzük, hogy a szerepünk már inkább a látszatot szolgálja, mint a tartalmat.

Ilyenkor az anyagi kérdéseket sem lehet megkerülni. Aki fenntarthatósági szakemberként dolgozik egy cégnél, sokszor nemcsak az értékei, hanem a megélhetése miatt is marad. Az egzisztenciális biztonságra törekvés alapvető igényünk és egyben felelősségünk a családunk, a nyugalmunk, a saját biztonságunk iránt. Én ezt a tanácsot kaptam a humánökológia tanfolyam vezetőjétől, hogy

ha türelmetlen vagyok és úgy váltok, hogy közben egzisztenciális válságba sodrom magam, akkor azzal sem én, sem az ügy nem fog nyerni, sőt mindenki energiát veszít.

Ez a gondolat számos kérdést felvet: mire kell valójában felkészülni, mennyi időt érdemes erre szánni, hogyan alkalmazkodunk az átmeneti időszakhoz, hogyan viszonyul ehhez a családunk vagy környezetünk. Bár ezekre a kérdésekre nehéz általános választ adni, mert egyéni élethelyzettől függenek, azért van pár lépés, amit érdemes követni. Ezt az időszakot célszerű arra szánni, hogy átgondoljuk, mivel szeretnénk foglalkozni a jövőben, minél szélesebb körben tájékozódjunk alternatív vagy korábban nem felmerült lehetőségekről (más iparágok, képzések, költözés), kapcsolódjunk hasonló gondolkodású emberekkel, közösségekkel. Eközben jöhet a tervezés, a tartalékok építése, az új irányok konkretizálása, kipróbálása. A kilépéshez nemcsak bátorság kell, hanem felkészültség is, és ha ez megvan, akkor a korábbi szűk irodából egy tágasabb térbe lépünk ki az ajtón.

Nem csak két út van

A kérdés olykor nem olyan egyszerű, hogy maradunk vagy megyünk. Maradhatunk és dolgozhatunk olyan külsős szakértőkkel, akik segítenek a kis lépésekből nagy változást építeni. Maradhatunk határidővel, amihez feltételeket kötünk, és ha ezek nem teljesülnek, akkor lépünk tovább. Dolgozhatunk tovább fenntarthatósági területen tanácsadóként, oktatóként vagy civilként. Válthatunk iparágat, vagy kezdhetünk egészen másba is. Ezek közül van, ami fél lépés, és van, ami teljes váltás, és érdemes tudni, melyikre készülünk, mert más tartalékot, más időt és más felkészülést igényelnek.

Tóth Gergely szavaira azóta is sokat gondolok. Igaza volt abban, hogy ha mindenki elmegy, akkor a fenntarthatósággal kevesebben törődnek, és a döntéseket azok hozzák meg, akiket a téma nem érdekel vagy akik nem értenek hozzá. A cégeknek szükségük van olyan emberekre, akiknek van mozgástere és ereje a fenntarthatóságot az üzletmenet részévé tenni, mert ezt a munkát el kell végezni. Hogy ezek az emberek belülről vagy kívülről tudnak jobban segíteni, az viszont nem eldöntött kérdés.

Én végül a kilépést választottam, és öt évbe telt, mire ez a felismerést követően megtörtént. Ez nem mindenkinek az útja, a bennmaradás is lehet jó döntés. Érdemes időnként megkérdezni magunktól: hol tudjuk a legtöbbet tenni azért, hogy minél többen lépjenek a valódi fenntarthatóság útjára?

---

A szerzőről